Valljuk be őszintén: ha a retro videojátékokat hobbinak nevezzük, valójában a legtöbb esetben a felnőttkori gyűjtőszenvedély és a puszta birtoklás kényszerét takarjuk. Ne tévesszen meg senkit a nosztalgia: a fizikai lemezek és cartridge-ek gyűjtése ma már nem a játék szeretete, hanem egy brutálisan drága, spekulatív befektetés, ami egy szép napon a digitális porban fog szétesni. Itt az idő, hogy végre kimondjuk: a konzoljainkat meg kell őrizni, de a játékot csak digitálisan érdemes űzni, ha valóban játszani akarsz, és nem csak pénzt égetni.
A polcokon porosodó múzeum átka
Nézzük meg a gyűjtők polcait. Tele vannak bontatlan, fóliás, vagy éppen makulátlan állapotú, 30 éves játékokkal. Tényleg azt hiszed, hogy ezeket az embereket a játékélmény érdekli? Egyetlen céljuk van: spekulálni az árfolyamokkal, és az eszmei értékre hivatkozva hatalmas összegeket kicsikarni egy szűk, de fizetőképes rétegből. Ez nem hobbi, ez üzlet, és ha te is fizikai adathordozókat veszel, te is a lánc része vagy.
A hobbinak az a lényege, hogy aktívan műveled, élvezed. Amikor egy játékot százszoros áron veszel meg csak azért, hogy díszként funkcionáljon, elbuktál. Az igazi rajongó a *tartalmat* akarja, nem a műanyagot vagy a kartont. Ezért van az, hogy a hardcore emulátor-felhasználók sokkal több régi címet ismernek, és sokkal mélyebben ássák bele magukat a játékok történelmébe, mint a polcon tartott kincsükre vigyázó gyűjtők.
Azt is el kell fogadni, hogy az eredeti hardver ma már kényelmetlen. Az öreg CRT monitorok hatalmasak, az RF vagy kompozit kábelek elmosott képet adnak, a felbontás pedig borzalmas. Ha a célod a *játék*, akkor miért kínoznád magad azzal, hogy egy 30 éves technológián küzdesz, amikor léteznek tökéletes, modernizált megoldások?
A megőrzés paradoxona: A törvény és az etika
Sokan azzal érvelnek, hogy a fizikai gyűjtés az egyetlen módja a játékok megőrzésének. Ez egy romantikus, de teljes mértékben téves elképzelés. A lemezek megkarcolódnak, a kazettákban lévő elemek kifolynak, a ROM-chipek adatvesztést szenvedhetnek, és az eredeti konzolok tápegységei egyszer csak elfüstölnek. A fizikai valóság pusztulásra van ítélve, akármilyen gondosan tárolod is.
Az egyetlen, *tudományosan* is helytálló módja annak, hogy egy játékot megőrizzünk a jövő generációi számára, ha digitálisan, több biztonsági mentéssel ellátva, különböző adathordozókon tároljuk. A ROM-ok és ISO-k, amiket az emulátorok használnak, éppen ezt a célt szolgálják: tökéletes másolatok, amelyek nem öregednek, és amelyek könnyen továbbíthatók.
Persze, felmerül a jogi kérdés. Az emuláció a legtöbb országban szürkezóna, de az „abandonware” (elhagyott szoftverek) és a jogos tulajdonlás elve alapján az etikai irány egyértelmű. Ha már megvetted az eredeti hardvert, vagy ha a szoftver gyártója már rég nem létezik, akkor a kulturális örökség megőrzése felülírja a szigorú szerzői jogi aggályokat. Ha te magad mented le a saját kazettádat, az teljesen rendben van – a probléma a spekulatív kereskedelemmel van.
Miért drágább a rossz élmény?
Tegyük fel, hogy valaki megvesz egy 1990-es évekbeli konzolt, és bekapcsolja egy modern, 4K-s televízióval. A kép borzalmas lesz, a színek elmosódottak, és a bemeneti késleltetés (input lag) miatt a precízebb játékok játszhatatlanok. Ez nem nosztalgia, ez csalódás. Mégis ragaszkodnak hozzá, mert „így az igazi”.
Az emulátorok ma már nem csak utánozzák az eredeti rendszert, hanem *javítják* azt. Gondoljunk csak a mentési állapotokra (save states), amelyek lehetővé teszik, hogy bárhol megállítsd a játékot, vagy a gyors előre tekerésre (fast forward), ami megspórolja a hosszú, unalmas utazásokat a régi RPG-kben. Ezek olyan minőségi javítások, amelyek a modern játékosok számára elengedhetetlenek.
Ráadásul az emulátorok lehetővé teszik a felbontás növelését, a textúrák finomítását és a képarány korrekcióját is. Így végre úgy játszhatsz a régi kedvenceiddel, ahogy azt a gyerekkori éned elképzelte: tökéletes minőségben, villámgyors betöltéssel, és modern kontroller-támogatással. Aki ma a fizikai hardverhez ragaszkodik, az szándékosan mond le a jobb játékélményről.
A hobbi, ami pénzt termel, nem visz el
A gyűjtő hobbi jellemzően pénztemető. Állandóan vásárolsz, tárolsz, és rettegsz, hogy valami tönkremegy. Az emuláció viszont demokratizálja a játékot: bárki számára elérhetővé teszi a videojáték-történelem teljes spektrumát, minimális hardverigénnyel. Egy olcsó mini PC vagy egy mobiltelefon is elég lehet ahhoz, hogy több ezer címet futtass.
Az emulációval az időd is jobban telik. Ahelyett, hogy aukciós oldalakon vadásznál egy hiányzó, 500 eurós kazettára, te azzal töltöd az idődet, hogy felfedezel olyan klasszikusokat, amelyekről eddig nem is hallottál. Ez a felfedezés, a játék élvezete, a közösségi megosztás – ez az igazi hobbi. A fizikai gyűjtés maradjon meg a befektetőknek és a múzeumoknak. Ha játszani akarsz, válassz digitális utat.
