A szülői lét egyik legnehezebb pillanata, amikor azt látjuk, hogy gyermekünk valamilyen belső feszültséggel, bánattal vagy dühvel küzd. Ösztönösen szeretnénk azonnal megvigasztalni őt, és sokszor a legegyszerűbb utat választva próbáljuk elterelni a figyelmét a problémáról. Hosszú távon azonban sokkal többet adunk neki, ha megtanítjuk, hogyan ismerje fel és kezelje ezeket a kellemetlen állapotokat. Az érzelmi intelligencia alapjai ugyanis a családi fészekben dőlnek el, és ez a tudás az egész felnőttkorát meghatározza majd.
Az érzelmek elismerése és elnevezése
Gyakran esünk abba a hibába, hogy a gyerek sírását látva azt mondjuk: „nincs semmi baj, ne sírj”. Ezzel azonban azt sugalljuk neki, hogy az aktuális érzései nem jogosak vagy nem fontosak. Sokkal hatékonyabb, ha ehelyett egyszerűen tükrözzük azt, amit látunk rajta. Mondjuk ki hangosan: „látom, hogy most nagyon dühös vagy, amiért nem sikerült a várépítés”.
A megnevezés már önmagában is nyugtatólag hat az idegrendszerre. Amikor a gyerek megtanulja a pontos szavakat a benne zajló folyamatokra, a félelmetes, névtelen feszültség kezelhető fogalommá válik. Ehhez használhatunk érzelmi kártyákat vagy egyszerű rajzokat is segítségül. A lényeg, hogy érezze, minden érzelem szabad, csak a tetteknek kell határt szabni. Ha elismerjük a csalódottságát, hamarabb túljut rajta, mintha elnyomni kényszerülne azt.
Ez a folyamat türelmet igényel a szülő részéről is. Nem kell azonnal megoldást kínálni vagy magyarázkodni. Elég, ha ott vagyunk mellette, és szavakba öntjük azt, amire ő még nem képes. Ezzel egy olyan eszköztárat adunk a kezébe, amit később az iskolai vagy baráti konfliktusok során is magabiztosan használhat.
A biztonságos háttér megteremtése
Ahhoz, hogy egy gyerek merjen beszélni a félelmeiről vagy a kudarcairól, éreznie kell a feltétel nélküli elfogadást. Ez nem azt jelenti, hogy minden viselkedést jóváhagyunk, hanem azt, hogy őt magát akkor is szeretjük, ha éppen „rosszul” viselkedik. A biztonságérzet a legfontosabb alapköve annak, hogy ne zárkózzon be a nehéz pillanatokban. Ha tudja, hogy a dühkitörése után is számíthat egy ölelésre, könnyebben megnyílik majd.
A fizikai közelség és az osztatlan figyelem csodákra képes. Néha nem is kellenek szavak, csak az, hogy leereszkedjünk a szintjére, és a szemébe nézzünk. Az aktív hallgatás során ne a saját tanácsainkat fogalmazzuk meg fejben, hanem próbáljuk megérteni az ő szemszögét. Ez a fajta empátia segít neki abban, hogy biztonságban érezze magát a saját érzelmi viharaiban is. A gyerekek számára a szülő a „külső szabályozó”, aki segít lecsendesíteni a belső káoszt.
Közös megoldáskeresés és megküzdés
Amikor a vihar már elült, eljöhet az ideje a beszélgetésnek arról, mit tehetünk legközelebb. Fontos, hogy ne mi mondjuk meg a tutit, hanem vonjuk be őt is a gondolkodásba. Kérdezzük meg: „szerinted mi segítene, hogy legközelebb ne repüljön a kisautó, ha mérges vagy?”. Ez erősíti benne a kontroll érzését és a problémamegoldó képességét.
Kipróbálhatunk különböző megküzdési technikákat is, amik játékosak és könnyen megjegyezhetőek. Ilyen lehet a „lufifújás”, ahol mély levegőt veszünk, majd lassan kifújjuk a feszültséget. Vagy kinevezhetünk egy düh-párnát, amit szabad püfölni, ha elönti az indulat. A kreatív önkifejezés, mint a rajzolás vagy a gyurmázás, szintén remek csatorna a felgyülemlett energiák levezetésére. Minél több ilyen apró trükköt ismer, annál magabiztosabb lesz a váratlan helyzetekben.
Néha a mozgás a legjobb ellenszer a belső feszültségre. Egy nagy futkározás a kertben vagy közös párnacsata segíthet fizikailag is levezetni a stresszhormonokat. Ne felejtsük el megdicsérni, ha látjuk rajta a próbálkozást az önkontrollra. A pozitív megerősítés segít rögzíteni az új, építő jellegű viselkedésmintákat.
A humor is nagy segítség lehet, ha jól használjuk. Egy-egy vicces arc vagy egy játékos helyzet feloldhatja a befeszült állapotot. Arra azonban figyeljünk, hogy soha ne a gyereket gúnyoljuk ki. A cél az, hogy együtt nevessünk a szituáció abszurditásán, nem pedig az ő érzésein.
A szülői minta ereje a mindennapokban
Hiába tanítjuk a legszebb elméleteket, a gyerek azt fogja utánozni, amit tőlünk lát. Ha mi is kiabálunk, amikor elgurul a gyógyszer, ő is ezt fogja természetesnek tartani. Ezért fontos, hogy mi magunk is gyakoroljuk az érzelmi tudatosságot a szeme láttára. Mondjuk ki nyugodtan: „most nagyon fáradt és feszült vagyok a munka miatt, szükségem van tíz perc csendre”.
Ne féljünk megmutatni a saját esendőségünket sem. Ha hibáztunk vagy türelmetlenek voltunk, kérjünk bocsánatot tőle. Ezzel azt tanítjuk, hogy a hibázás az élet része, és a kapcsolatok helyrehozhatóak. A hitelességünk azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek összhangba hozni a szavainkat a tetteinkkel.
A következetesség és a kiszámíthatóság szintén nagy terhet vesz le a gyerek válláról. Ha tudja, mire számíthat a részünkről, kevesebb lesz benne a bizonytalanságból fakadó szorongás. A közös rituálék, mint az esti beszélgetés a nap legjobb és legrosszabb élményeiről, remek keretet adnak az érzelmi feldolgozásnak. Végül ne feledjük: az érzelmek kezelése egy életen át tartó tanulási folyamat, amiben mi vagyunk a legfontosabb kísérőik.
Az érzelmi nevelés nem egy sprint, hanem egy hosszú távú befektetés a gyermekünk jövőjébe. Ha megtanítjuk neki, hogy ne féljen a saját érzéseitől, egy sokkal kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb felnőtté válik majd. A legfontosabb pedig, amit adhatunk, az a tudat, hogy bármilyen vihar is dúl benne, nálunk mindig biztonságos kikötőre talál.
